Árvaság
1940 telén meghalt édesapánk. Öt gyermek siratta, a legkisebb 6, a legnagyobb 15 éves, én a középső voltam a sorban.
Édesapám falusi kántortanító volt. A kis Veszprém megyei falu messze esett a városoktól, még állomása sem volt. Édesanyám ezután özvegyi nyugdíjat és kis családi pótlékot kapott. Más jövedelemmel, vagyonnal nem rendelkezett. Házzal sem, mi mindig lakók voltunk. A tanítók általában a szegényebb néprétegekből kerültek ki. A falusi felekezetiek szolgálati lakásban laktak, s csak nyugdíjas korukra tudtak szerény saját hajlékot biztosítani.
A gyermekek taníttatását édesanyám nem tudta volna megoldani. A falu melletti állami uradalomban dolgozott akkor egy alföldi születésű intéző, aki tudta, hogy Kecskeméten olyan árvaház működik, amelyben tanítók és tanárok árváit nevelik, taníttatják. Eldőlt a sorsunk. A faluban sokan sajnáltak bennünket, hogy árvaházba kerülünk. Mi sem tudtuk, hogy milyen lesz a további, ideiglenes otthonunk.
Magyar Értelmező Kéziszótár:
árvaház fn kiv1 Árva gyermekek nevelésére létesített intézet.
Az őszi tanévet négyen már az intézet növendékeiként kezdtük meg. Megérkezve a városba, az akkori Széchenyi fasorba befordulva, feltűnt a végén keresztben álló méltóságteljes épület, homlokán a FARAGÓ BÉLA ORSZÁGOS ÁRVAHÁZ felirattal. Tizenegy évesen nyomasztó érzés volt. Szülőtől, otthontól, a megszokott tájtól, pajtásoktól messze idegenbe, és ráadásul árvaházba kerülni. Sírás fojtogatta a torkomat. (Egész ősszel sokat sírtam, de ez más újakkal is megtörtént.)
A kapun belépve a négy oszloppal díszített előcsarnokba érkeztünk. Onnan nyíltak az irodák, a portaszoba, a könyvtár, balra a fiú-, jobbra a lányoldal folyosója. A hatalmas épület nagyjából kettős U alakú volt. A lányoldali földszinten voltak a tanulószobák, játékterem, varroda, zongoraszobák, ruharaktár, két lakás, folyosóval összekötött külön épületben a betegszobák. Az emeletre szép, kovácsoltvas korlátú, széles lépcső vezetett fel. A fordulóban, fadézsában nagy pálma állt. Itt voltak a hálótermek, a fürdők. Minden háló mellett egy nevelőnői lakás, a hálóra és természetesen a folyosóra is nyílt ajtaja.
A fiú- és lányoldal nagyjából egyforma volt. A középső szárnyban, az emeleten a gyönyörű díszterem és a két ebédlőterem, a földszinten a konyha, a kamrák és a mosoda kapott helyet. A pincében is voltak ruharaktárak, ezenkívül edényraktár, javítóműhelyek (cipész, szabó, asztalos), széntároló, kazánház, személyzeti lakhelyek.
Az épülethez hatalmas udvarok tartoztak. A lányudvar közepén teniszpálya volt, melyet télen feltöltöttek vízzel korcsolyapályának. A röplabda elterjedésével röplabdahálót is felszereltek. Hátrább szép park díszlett padokkal, sziklakerttel, szökőkúttal, kőasztallal, mellette félkör alakú kőpaddal. Odább virágkertészet volt üvegházzal. A fiúk udvarában is készült télen korcsolyapálya. Ezenkívül korlát és nyújtó szolgálta a tornászni vágyókat. A hátsó udvaron külön focipályán kergethették a labdát. Egy fiú – a későbbi sportriporter – növendékként nagy beleéléssel „közvetítette” szócsővel a mindennapos „meccseket”. Itt játszotta – aki szerette – a métát, és szívesen bigéztek is a gyerekek. A játékok teljesen önszerveződően működtek. A nevelő csak felügyelt.
Ennek az udvarnak a végében istállók voltak. Egy érdekesség:
Kecskeméti Lapok, 1928. szeptember 7.
„Tegnap este leégett az árvaház istállóépülete
(…) megkondult a nagytemplom tornyában a vészharang (…) – Ég az árvaház! – cikázott (…) a villámhír (…) az udvar végéből megriadt állatok nyerítése, röfögése rimánkodott segítségért (…) 80 db sertést, 2 lovat és a kis árvák kedvencét, a kis Murci szamarat sikerült kimenteni (…) a kár 5000 pengő (…) biztosítás folytán megtérül.”
Megérkezésünkkor a felújítás szaga érződött mindenhol. Frissen festett falak, halvány csontszínre mázolt fényes ajtók, ablakok várták a növendékeket.
Az intézet eredetéről társaimtól azt hallottam, hogy létrehozását Faragó Béla kezdeményezte Debrecenben állami támogatásból és alapítványból, amelyben pedagógusok befizetései is voltak. Országos intézménynek szánta, ezért nem bizonyult ésszerűnek a hely, s ezért döntött az országnak nagyjából a közepén lévő és több iskolatípussal rendelkező Kecskemét mellett. Ebben csak részigazságok vannak.
A második világháborúban az árvaház iratanyaga megsemmisült. Szerencsére a korabeli sajtótermékekből tájékozódni lehet az intézet történetéről. Ezeket tanulmányozva íme néhány részlet – a teljesség igénye nélkül – az eredeti helyesírással, és az írógépek korlátaival. (Ez végig valamennyi idézetre vonatkozik!)
Bács-Kiskun Megyei Önkormányzati Levéltár (BKMÖL)
Kecskeméti Nagy Képes Naptár 1906. 247. oldal:
„A kecskeméti országos tanitói árvaház
A humanizmus eszméjét hosszú századokon át csak az egyház ápolta, majd a XVIII. század vége felé a felvilágosodott abszolutisztikus uralkodók karolták fel, mignem a XIX. század forrongó evoluciója úgy a társadalom, mint az államnak egyik legszebb hivatásává fejlesztette. A mi társadalmunk és államunk is, ámbár mindenhová elkésve szokott érkezni, pár évtized óta sokat tesz a humanitárius intézmények alkotása terén.
A legszebb ily intézmények közé sorakoznak az elhalt tanitók gyermekei számára felállitott u. n. „országos tanitói árvaházak.”
Az 1890-es évek elején (…) a vallás- és közoktatási minisztérium (…) kiváló hivatalnoka, (…) Angyal Gyula osztálytanácsos vetette föl gróf Csáky Albin akkori miniszter előtt (…) hogy az újraalkotás alá kerülő tanitói nyugdijtörvény keretében kivánatos volna gondoskodni oly intézetek felállitásáról, ahol az országos nyugdijtörvény keretében nyugdij-jogosultságot szerzett tanitók törvényes árvái 3 éves koruktól 16 éves koruk betöltéséig elhelyeztetnének s kellő nevelést nyernének. (…) példaképen lebeghetett az az árvaház, mely a bpesti Paedagogiummal kapcsolatban (…) fennállott, társadalmi úton gyüjtésből létesült és tartatik most is fenn és szintén „országos tanitói árvaház” néven ismeretes.
(…) második tanitói nyugdijtörvény (…) 1891.: XLIII. 9-ik §-ban kimondja, hogy „a szülőtlen vagy vagyontalan tanitói árvák, az őket megilletendett gyámpénz fejében (…) árvaházakban neveltetnek (…)” Meghatározza (…) hogy „a célnak megfelelő árvaházak létesitésére és ezek fenntartási költségeinek födözésére az országos tanitói nyugdijalap rendkivüli jövedelmei és annak előre nem látott bevételei forditandók.”
(…) Igy létesült a hódmező-vásárhelyi (…) húsz mindkétnembeli (…) 1902-ben; a kolozsvári (…) ötven (…) leány 1903-ban; a debreceni nyolcvan fiú és ugyanannyi leány (…) 1895-ben; s végül a kecskeméti (…) százhúsz fiú s ugyanannyi leányka (valamennyi 3 illetve 6–16 éves korig) részére. (…) A szervezeti szabályzat értelmében az árvák közül a jó tanulók értelmiségi pályára készittetnek elő, a gyöngébb tanulók pedig gyakorlati élethivatásra képeztetnek ki.”
A további kutatások során valamennyi újság lelőhelye:
Országos Széchényi Könyvtár
Kecskemét című újság:
„1897. augusztus 22. Az országos tanitói árvaház ügyében f. hó 17-én itt jártak városunkban a vallás- és közoktatásügyi miniszter kiküldöttei, akiknek tetszését a legnagyobb mértékben megnyerte a Máriahegyen kijelölt terület. Igy tehát reményünk lehet (…) ugyanitt a tisztviselői telep létesitésére [is], egyáltalán városunk legczélszerűbb terjeszkedési irányának kijelölésére.”
1897. október 31. „A vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter leirata folytán az országos tanitói árvaháznak Kecskeméten létesitésére a közgyűlés a Mária hegyen 6000 négyszögöl területet, az épületekhez szükségelt téglát, annak helyszinére szállítását, kút elkészitését, a villamos áram odáig vezetését és jó út csinálását ingyen megajánlotta.”
1897. november 21. „Az országos tanitói árvaház épitési tervrajza már leérkezett városunkhoz. Az igen diszes épitkezés pavillonszerű lesz. A homlokzat közepén áll majd a főépület, jobbról-balról a szélen két pavillon, ezek mögött lesznek még a többi szükséges épületek s utánuk következik a kert. Az egész terv igen kedvező benyomást tesz s nemcsak a környék szépségét fogja emelni, hanem egész városunk disze lesz.”
1897. november 28. „A kormány határozata értelmében az országos tanitói árvaház Kecskeméten fog felépülni (…) A mérnöki hivatal (…) a Széchenyi-teret utczának kiképezve (…) meghosszabbitotta (…) E remek út egyik oldalán van tervezve az óriási telekre épitendő monumentális épület.”
Az intézet fenntartója a Nem Állami Tanszemélyzet Országos Nyugdíjintézete, melynek volt egy árvaházi alapja, amelyet a befektetett nyugdíjjárulékok haszna, és a mindenkori tanszemélyzet havonkénti jövedelmének 1%-a alkotott. Ebből növendékenként nevelési járulékot és lakbérsegélyt, s ezt kiegészítve még havi ellátmányt utaltak az árvaházba. Az átutalás engedélyezését mindig a vallás- és közoktatási minisztériumtól kellett kérni, mert az a kezdetektől állami felügyeleti szervként működött.
Ennek bizonyságául egy irat:
BKMÖL
„Vallás- és Közoktatási Minisztérium
Tárgy: A kecskeméti Faragó Béla Országos Árvaház kötelékébe tartozó árvák nevelési járulékának átutalása.
(…) esedékes családi pótlékokat a 25.154/1941. VKM. sz. rendelettel kiadott árvaházi szabályzat 4. §-a értelmében az árvaház fenntartására kell fordítani.
Utasítom ennélfogva a számvevőséget, hogy (…) az árvaház kötelékébe tartozó árvák után esedékes családi pótlékokat és lakbérsegélyeket (…) ne az érdekelt özvegy (gyám) kezeihez, hanem a Nem Állami Tanszemélyzet Országos Nyugdíjintézete 189.680 sz. postatakarékpénztári csekkszámla javára utalja át.”
Az egyéb kiadások fedezésére szükséges pénzt is a minisztériumtól kellett igényelni. Ezt olvashatjuk ki a következő iratból:
BKMÖL
„A Vallás-és közoktatási miniszternek jelen kelet és ügyszám alatt a kebelbeli Számvevőség XI. Osztályához intézett rendeletének másolata.
A Faragó Béla Országos Árvaház szükségleteinek beszerzésére 120.000 azaz Egyszázhúszezer forint előleget engedélyeztem.
Utasítom a Számvevőséget, hogy a jelzett összeget Mares Géza árvaházi igazgató Kecskemét, Faragó Béla Országos Árvaház cimre azonnal utalja ki, a fenti nyugdijintézet 189.680 számú postatakarékpénztári csekkszámlája terhére.
Budapest, 1947. évi október hó 24.”
A nyugdíjalapi pénzekhez valószínűleg még jöhettek esetenként, például a háború utáni felújításkor: állami, városi és egyéb hozzájárulások.
Ugyancsak nyugdíjintézeti feliratos papíron készült a dolgozók fizetésjegyzéke, tehát a fizetésüket is onnan fedezték.
A Baumgarten Sándor és Herczegh Zsigmond miniszteri építészekkel „magyar motivumokkal kevert renaissance stilben” gondosan terveztetett és Zaboreczky Ferenc helyi „műépitész” kivitelezésében épült, később bővített épület (mert 1923-ban áttelepítették a Debrecenben működött árvaházat is, ugyanis az Trianon miatt elnéptelenedett) igen modern és célszerű kialakítású volt.
Úgy próbálom meg leírni, ahogy már én ismertem meg. A tanulótermek és a hálók 30, az ebédlők 120 személyesek voltak. Tehát 240 növendék elhelyezésére nyílt lehetőség. A helyiségek kényelmes méretűek, világosak, szellősek. A berendezés a tanulókban egyszerű, de erős fiókos asztalokból, székekből, tárolószekrényekből állt. Egy komódon kis ládikából szólhatott a hangszóró. (A rádió központi helyen volt.) A sarokban mosdókagyló szolgált a kézmosásokhoz. A hálóban fehér, nem emeletes vaságyak és ugyanilyen színű éjjeliszekrények várták az estére elfáradtakat. A fürdőszobákban fehér porcelánmosdók, 2 kád, 2 lábmosó sorakozott. Itt fehér fiókos szekrényben tartottuk a tisztálkodáshoz és külön a cipőtisztításhoz használt eszközöket. Mindenkinek névvel ellátott fiókjai voltak, s azokban a berakodás rendjét is meghatározták, annak betartását ellenőrizték.
Ami luxus minőségűvé varázsolta az egészet, az a rengeteg, több generáción keresztül a lányok által készített kézimunka. Ezek mind – Bartók: Cantata profana című művéből gyakran idézett szavakkal – csak „tiszta forrás” alapján, színekben és mintákban igényesen összeválogatott és elkészített, szinte az egész ország valamennyi népművészeti tájegységét képviselő darabok voltak. Matyó, buzsáki, torockói, sárközi terem gyönyörködtetett bennünket. Az ebédlőt csodálatos kalocsai függönyökkel, terítőkkel, piros (a fiúebédlőben kék) írásos székháthuzattal, a hálókat pedig fehér alapon piros rátétes ágyterítőkkel és éjjeliszekrény-terítőkkel díszítették.
Beszélnem kell még a „házilányterem” nagyon szép, festett bútorairól. A népi pingált bútorok mintájára készültek. Az alapszín kellemes középkék volt. A falióra, valamint a csillárszerű lámpák szintén ezt a stílust képviselték. A nevelői asztalon magyaros írókészlet szolgált a nevelőnő mindennapi írásbeli munkájához. A hangszóró a komódon, tulipános ládikában bújt meg. Még a takarítóeszközök is festett fatáblán lógtak a sarokban. A földön rokka állt. A falon, üveges tárlókban eredeti népi ruhaféléket állítottak ki. A képek többsége népművészeti témát ábrázolt. Itt függött Faragó Béla fényképe is. A padlón rongyszőnyegek simultak a talpunk alá. Ebben a teremben éltek a házilányok (róluk majd később) egy tanéven keresztül.
A külön játékterem a kicsik (elemisták) szórakoztatására volt hivatott. Itt – a díszterem és az ebédlő képeivel egy időben készült – a falra festett, meseszerű képek biztosították a jó hangulatot.
A folyosókon, fehér virágállványokon cserepes virágok álltak, amelyeket a kertész bizonyos időközönként cserélt. A falakon, keretben régebbi növendékcsoportokról készült fényképek függtek.
A díszterem külön szót igényel. A nagy ablakokba ólomüveget illesztettek, melyen színes virágsor megy félkörben. A színpad nyílásába székelykaput állítottak. Ezt a szöveget faragták bele: Ezen kapu ki és be tsak egy utat mutat, magyar lélek áradj által, építs jelent, munkáld jövőd, tiszteld múltad! Székely fafaragók munkája. Emlékszem a felállítására, 1942-ben vagy 1943-ban történt. Ekkor készült a faragott falburkolat és a székek is. A székely mesteremberek kifaragva hozták a részeket, s itt hetekig dolgozva állították össze, szerelték a helyére. Ugyanakkor készült a fakazettás mennyezet. Majdnem minden kazettára más mintát festettek. Ott festette helyben egy sötét hajú, barázdált arcú, fehér köpenyes férfi a tanítványaival és néhány ügyes árvaházi fiúval. Irányi tanár úrnak szólították. Irányi István festő volt. A karzat mellvédjét és a három kétszárnyas ajtó belső felét is pingálták. Ezek felső félfáján folyamatosan a következő szöveg olvasható: Isten segedelmével készült Mares Géza igazgatósága idején, a magyar nép művészete iránti cselekvő szeretetből.
Ez időben keletkeztek azok a nagyméretű, szénnel vagy tussal készült képek is, amelyeket az ebédlőkben helyeztek el. A lányebédlőben a hét napjai a mondóka alapján: Hétfő hetibe’, kedd kedvibe’, szerda szerelmibe’, csütörtök csüribe’, péntek pitvarába’, szombat szobájába’, vasárnap kétszer Isten házába’. Hét darab kép. A fiúebédlőben a négy évszak egy hosszú falat betöltő rámában. Ezeket Barta Zoltán festő készítette, aki árvaházi növendékként régebben maga is itt élt. A harmincas-negyvenes évek első felének magyaros képeslapjain látni hasonló stílust. (Azok tervezői között neves festők is voltak.) Meg kell még említenem a lányebédlő falára 1943-ban készített freskót, amelynek festője Pándy Lajos. A kép dudást ábrázol cifraszűrben. A modell a bátyám volt. Ezt a háború után restaurálni kellett, mert valaki lemeszelte.
Nem beszéltem még az ebédlőt díszítő szép bokályokról, tányérokról, melyek pingált tálasokon álltak, illetve függtek. A két hangszórót pingált falitékába rejtették. Az ablakkilincsekre akasztott, fonott kosarakból aszparáguszok csüngtek alá.
Ebben a házban a hazafias nevelés nem szólamokban, hanem a növendékeket megérintő népi kultúra különböző ágainak (díszítés, tárgyak, irodalom, dal, tánc) szellemiségében nyilvánult meg.
A belső díszítések fedezetét az akkori intézetvezető (Mares Géza) ügyes gazdálkodással teremtette meg.
Ha valaki kérdezte otthon, hol tanulunk, inkább intézetet mondtunk, s nem árvaházat. Mai világunkban az intézet szónak rossz értelme van, akkor rangja volt. Ma büszkén vállalom, hogy olyan árvaháznak lehettem a növendéke, amilyen várt ránk.
Szép volt az árvaház. Igényes, ízlésre nevelő és a népművészet szeretetére ösztönző. Ugyanakkor az összkomfortot is messzemenően biztosító, amely akkor még nem minden intézményre volt jellemző.
A szeptemberi megérkezés után a ruhaosztás és az átöltözés zajlott. A saját ruhát azonnal haza kellett küldeni. A ruhacsomagokat az előcsarnokban helyeztük el. Feladásukról az intézet gondoskodott. Teljes ruházatot, cipőt és minden tanszert az intézettől kaptunk. Ágyneműt, meleget, ételt, mosást. Mindezt az odairányított családi pótlék fejében. (És a már említett pénzekből.) Ez óriási segítség volt az özvegyeknek.
Zsebpénzünknek természetesen otthonról kellett lenni. Ebből fedeztük a levélpapírt, bélyeget, szappant, fogkrémet, színház- és mozijegyet. A teljes árvák mindezt ingyen kapták. A pénzünket a nevelőnő kezelte. Elkönyvelte, mikor mennyi érkezett. Mikor mennyit kértünk ki, mire költöttük.
Az intézeti ruhákra úgy kellett vigyázni, hogy egymás után örökölhették a növendékek.Több öltözetünk volt: otthoni, iskolai, ünnepi, téli-tavaszi. Ezek természetesen egyenruhák voltak. Sötétkék Bocskai. Sötétkék rakott alj, sötétkék és fehér matrózblúzzal, melyet kék alapon fehér pettyes vagy piros alapon fehér pettyes nagy masnival viseltünk. Ezeket a szalagokat mindig frissen vasalva kaptuk meg. Többféle színű és anyagú téli és nyári rokolyánk volt, szép kötényekkel. Szürke iskolai alj blúzokkal. Sötétkék télikabát és esős időkre fekete körgallér. A zokni sötétkék, a harisnya, a cipő fekete, a svájcisapkánk sötétkék. Az éretlenebb városi lányok néha tettek halk megjegyzést a megjelenésünkre, amely kis időre szomorúságot okozott. A ruhákba számot kellett varrnunk, hogy mindig ugyanazt viseljük. Az ünnepi ruhák mindig a raktárban voltak. A tanulói szekrényben csak a napi viseletek fértek el. Az év eleji beöltözéskor ruhapróbát rendeztek, amikor a szoknya hosszát is ellenőrizték.
Tizennégy éves korig rövid haj, onnan a hosszú haj volt kötelező, egyformán fésülve. Volt ennek az egyformaságnak előnye. Tényleg mindenkit egyenlővé tett. Nem volt divatproblémánk. Bár kis huncutságok előfordultak. Például az alj derekának felgyűrése, hogy rövidebb legyen, a sapka kackiásabbra igazítása, egy színesebb sál (az saját volt).
|
Az egyenruha más jelentőséggel is bírt. Ki ne hallotta volna már a viselkedésre vonatkozó mondást: „a ruha kötelez”. Kissé komor ruházatunkban naponta csoportosan közlekedve, hozzátartoztunk az akkori Kecskemét utcaképéhez. A legszegényebbek szüneti hazautazásra, illetve otthoni ünnepi viseletre kérhettek ruhát. Ez történt az öcsémmel is, hisz a fiúruha drága volt. Ez az engedmény a szegényekkel való együttérzést tanúsította. |
Az intézet személyi állománya a következőképpen állt össze: igazgató (Mares Géza), házilányvezető (Lilyke néni), egy irodai ügyintéző-könyvelő, négy nevelőnő (árvaanya), négy nevelő fiúkhoz (árvaatya), raktárvezetőnő, ápolónő, konyhai gazdasági vezető, szakács, konyhalányok, mosodai személyzet, általános gondnok (műszaki tiszt), karbantartók, fűtő, varrónők, szabó, cipész, kertész, fuvaros, portás. Az orvos, a karnagy, a kislányokhoz fodrász meghatározott időben a városból járt be (a kisfiúk nullásgéppel egymást nyírták). Az alkalmazottak között mindig voltak özvegy anyukák is, részben a megbízhatóságuk, részben a családon való segítés okán. Az emberiesség vezethette azt a gyakorlatot, hogy volt egy-két süketnéma (bár beszélni a maguk módján tudtak) alkalmazott is. Például a raktárvezetőnőnk, Erzsike, aki tökéletesen látta el munkáját, hozzánk nagyon kedves volt, és örült, ha kicsit elbeszélgettünk vele. A portás Pista bácsi talán háborús sérült volt, fél szemén fekete kötőt viselt. Az alkalmazottaknak és a növendékeknek kölcsönösen tisztelniük kellett egymást.
Megérkezés után a portáról csoportbeosztás szerint irányítottak bennünket a tanulókba. A csoportok vegyesek voltak. Hattól tizennyolc éves korig, illetve a középiskola vagy szakmatanulás befejezéséig (ezt a korhatárt már Géza bácsi harcolta ki), tehát csak tanulók lehettek az intézet növendékei. Minden csoportban voltak elemisták, polgáristák és középiskolások. Ez így volt jó. Minden középiskolásnak volt egy vagy két gondozottja az elemisták és az 1–2. osztályos polgáristák között. A gondozó segített a kisebbeknek rendben tartani a ruhákat, tanszereket, fésülködni, fürödni, s bármilyen kéréssel fordulhattak hozzájuk. Ez a módszer a nevelésben óriási jelentőséggel bírt. A kicsik jobban biztonságban érezhették magukat, a nagyokban pedig a másokért érzett felelősségérzetet alakíthatta ki. (A kisfiúk tisztálkodását gondozónő segítette. A gondozó–gondozott módszer a fiúknál is megvolt, csak amíg a lányoknál a nagy segítette a kicsit, addig a fiúknál eléggé el nem ítélhető módon néhány erőszakos természetű nagy a kicsit használta fel szolgai tevékenységekre: cipőtisztítás, takarítás stb. Ott általában is dívott a nevelő pillanatnyi távollétében a basáskodó módszer és indokolatlanul a „koki” a kicsinek.)
A vegyes csoportnak még az is haszna lehetett, hogy sokféle egyéniségből állt. Különböző viselkedési mintákat lehetett észrevenni, a jókat esetleg utánozni, a rosszat kerülni; megtalálni a közösségben a helyünket. Megtanulni önmagunk megvédését a néhány 10–13 évesre jellemző önző vagy kötözködős természetűektől. Ez nem mindig sikerült. Bár a nevelőnők az ilyen jelenségeket csillapítani igyekeztek. Volt azonban egy nem helyeselhető szokás. Kisebb növendék nagylányra nem panaszkodhatott. Ez tisztázhatatlan sérelmek keserűségét teremthette meg. Nekem is van ilyen élményem.
A nevelőnő mindig velünk volt. Csoport gazdátlanul nem lehetett, ezért nem fordulhatott elő, hogy durvaságok, nem megfelelő események történjenek. A gyengébbek védelme az ő feladata is volt. Csellengő gyerek se létezett. A teremből csak engedéllyel lehetett kimenni. Nappal a hálóba, fürdőbe tilos volt felmenni.
A nevelői kar pedagógusokból állt. Nevelőnők csak hajadonok lehettek. Akkoriban Fojtik Eszter volt a főárvaanya. Ő meghatározó személyisége ennek az időszaknak. A fiúk nevelőinek lehetett családja, családostól laktak a szolgálati lakásokban. Nevelőink kiválasztása nagy gonddal történt. Három új nevelőnőre emlékszem, akiket próbaidő után elbocsátottak. Szívesen alkalmaztak volt növendékeket (az én időmben négy volt), mivel ők ismerték a szokásokat, hagyományokat, s nagyobb hivatástudattal végezték ezt a felelősséget és nagy lekötöttséget igénylő munkát. Férjhez menésük újabb gondot jelentett.
Napjaink szigorú napirend szerint peregtek, amelybe unatkozás és lődörgés nem fért. Hatkor keltünk, tisztálkodás után beágyaztunk. Szépen leterítettük az ágyat, a piros szegedipapucsot orrával kifelé az éjjeliszekrény polcára helyeztük. Fél hétkor levonultunk a tanulóba, leckét ismételtünk, becsomagoltunk a táskába. Közben a hetesek kitakarították a hálót, fürdőt. Hétkor reggeliztünk, fél nyolckor indultunk az iskolába sorban, a legnépesebb csoport nevelői kísérettel. Iskolából hazatérve ebéd az ügyeletes nevelővel, majd udvari tartózkodás háromig.
Fél ötig tartott a szabadidő. Ekkor lehetett olvasni. Gazdag könyvtár állt rendelkezésünkre, melynek használatára buzdítottak is bennünket. Itt váltam olvasóvá, először a Jókai-könyveket bújva. Levelet lehetett írni haza, amely havonta egyszer, valamint anyák napjára kötelező is volt. Ekkor stoppoltuk a sok harisnyát, a fiúkét is mi, lányok. A héten kétszer ebben az időben volt a házi kézimunkázás, amely alatt énekeltünk. Itt tanultam meg sok népdalt és úgynevezett „magyar nótát”. Így készültek azok a szép kézimunkák, amelyek sok év alatt összegyűlve elborítottak mindent. Előfordult még a szabadidőben krumpli- és zöldséghámozás a konyhában, ha a személyzet nem győzte a munkát. Időnként a munkára nevelés céljából az ablaktisztítást és a hálótermek súrolását is mi végeztük. Az egész intézet mindig ápolt és gondozott volt. A fiúk is hozzájárultak a belső terek csinosításához. Az asztalosműhelyben kisebb, főleg magyaros használati tárgyakat készítettek.
Fél ötkor uzsonna, öttől fél nyolcig szigorú szilencium. A nevelő tanulási időben ellenőrizte az írásbelit, kikérdezte a szóbelit. A középiskolások már önállóan tanultak, illetve a tizenhárom-tizennégy éveseknek se kellett felmondaniuk, ha jól tanultak. Természetesen itt sem csak jó tanulók éltek. Fél nyolckor vacsora, nyolctól fél kilencig ismétlés, a tanulás befejezése. Fél kilenckor felvonulás a hálóba, tisztálkodás, cipőtisztítás. Ezalatt a hetesek kitakarították a tanulót. Kilencre minden széken ott kellett lenniük a szépen összehajtogatott, levetett ruháknak, a szék alatt a kitisztított cipőknek orral kifelé. Ima után villanyoltás. Ettől a rendtől csak rendkívüli esetben tértünk el: színház- vagy mozilátogatás, énekkari szereplés, kirándulás alkalmával.
A pályaválasztást a növendék döntötte el. A városban működő iskolákban tanultunk, ez biztosította azt, hogy nem éreztünk bezártságot, nem szakadtunk el az élettől. A középiskolás lányok zöme tanítóképzőbe járt. (Az 1947–48-as tanévben a kat. képzőbe 27-en.) Kecskeméten akkor két tanítónőképző volt: katolikus és református. Voltak még kereskedelmi középiskolások, néhány gyors- és gépíró és varrni tanuló. Leánygimnazista csak egy-kettő volt, akik már gimnazistaként érkeztek. Azért nem lehetett lánynak gimnáziumba menni, mert a negyedik polgári után 1 évig kötelezően „házilánynak” kellett lenni, a gimnáziumot pedig nem lett volna jó megszakítani. Házilányként főzni, mosni, vasalni, takarítani tanítottak bennünket. Volt magyar- és németóránk is, bár ezek az én csoportom számára Lilyke néni (háború alatti) vöröskeresztes feladatai miatt egy idő után teljesen elmaradtak.
A házilányság beiktatását (1927-ben) – amely miatt a lányok egy tanulmányi évet elvesztettek – akkor sem és most sem tartom helyesnek. Ugyanis a házimunkát, amely egyébként nagyon fontos, a családban a szünetekben megtanultuk. Az én korosztályom volt az utolsó házilánycsoport az 1943–44-es tanévben. A háború után ezt a házi oktatási formát megszüntették.
A fiúk a református vagy a piarista gimnáziumba, a reálba (1938-ban megszűnt), a polgári után kereskedelmi, mezőgazdasági középiskolába jártak. A gépiparistákat Szegedre, a tanítóképzősöket a kiskunfélegyházi állami képzőbe adták ki. Ők mindent (ruhát, mosatást, tanszereket) ugyanúgy az árvaháztól kaptak, mint mi. (Ünnepekre, szünetekre megjöttek, s ezeket velünk töltötték.) Volt még néhány ipari tanuló is.
Ez az árvaház hosszú évek alatt sok pedagógust és tisztviselőt adott az országnak. Az érettségi letétele után többen továbbtanultak a felsőoktatásban. Tanárok, mérnökök, lelkészek, orvosok, jogászok lettek. Közöttük előfordultak országos hírűek is, vagy helyileg nagyon megbecsült személyiségek a saját munkaterületükön. Géza bácsi és Lilyke néni széles ismerőskörrel rendelkeztek, így a kiválasztott intézménybe való bejutásban is segítették tehetséges volt növendékeiket. A továbbtanulást azonban már csak a család segítségével tehették. A levéltári anyagot tanulmányozva láttam, hogy voltak, akiknek komoly gondjuk akadt. Ugyanis a vizsgadíj elérhette az özvegy havi nyugdíjösszegét. Találtam néhányuktól vizsgadíjra segélyt kérő levelet, amire aztán Géza bácsi kiutalta a kért összeget. Igyekezett pártfogókat is keresni számukra. A végzettek között akadtak, akik az elhelyezkedéskor is Géza bácsihoz folyamodtak közbenjárásért.
A nevelési elvek a kor követelményeihez igazodtak. Ezekben szerepelt a vallásgyakorlás. Vasár- és ünnepnap felekezet szerint, nevelői kísérettel templomba mentünk. Reggel – a nevelőnő hálóba belépése után – és este – villanyoltás előtt – közös ima volt. Imával kezdtük és fejeztük be az étkezéseket. A katolikusok némán keresztet vetettek. Vallási vita soha nem volt közöttünk. A barátságok szövődését sem befolyásolta a hit. A katolikusok első pénteken tanítás előtt misére mentek, és áldoztak is. Ilyenkor száraz reggelit vittünk magunkkal. A vallásos nevelés annyit jelentett, hogy lehetőséget kaptunk a saját felekezetünk szerint gyakorolni annak szokásait, előírásait. Soha nem tartottak bibliai idézetekkel teletűzdelt erkölcsi prédikációt. Ha hibáztunk, megmondták, hogy mit tettünk rosszul, s mihez tartsuk magunkat.
Az „árvatestvérség” fogalmát már valószínűleg az intézet benépesítésekor kialakították, és folyamatosan gyakoroltatták. Ez a közös sorsból fakadóan az összetartozás érzését, az egymás iránti figyelmet, megértést, felelősséget, segítést jelentette.
Érdekes szokás alakult ki, valószínűleg szintén már sokkal korábban. Az egymással szimpatizálók karácsonyra, húsvétra, névnapra, ballagásra figyelmességből szentképet ajándékoztak egymásnak, a hátára idézetet vagy jókívánságot írva. Ezeket a fiókjába csúsztatták vagy az ágyára tették. Ma is őrzöm ezeket.
Az illemszabályok szerinti érintkezésre ügyeltek beszédben, viselkedésben. Trágár szavak még véletlenül sem fordulhattak elő. Hangoskodás csak az udvaron volt megengedett. A folyosón futás, ajtócsapkodás tilos volt. Az új növendékek egy idő után beleszoktak a megkövetelt fegyelembe és önfegyelmezésbe. Persze, sokszor kaptunk pirongatást, ha rosszul viselkedtünk. Leszidások, figyelmeztetések, büntetések voltak, de testi fenyítés a lányoknál soha. A fiúknál talán előfordult, de ezzel nem minden nevelő élt. Viszont megtörtént, hogy egy-egy nagyfiú „bűnösnek” kopaszra nyírták a fejét. Így mindenki megtudta, hogy vétkezett, s míg ki nem nőtt a haja, addig kellemetlenül érezhette magát.
Mivel lány-fiú intézet volt, bár területileg elválasztva, az esetlegesen kialakuló kapcsolatokat nagyon tiltották. Átmenni a másik oldalra növendéknek elképzelhetetlen volt. Leánynak fiúval szóba állni nem volt szabad. Tilos volt a levelezés. Persze, amit tiltanak, azt ki lehet játszani. Voltak levelezők, utcán pár perces találkozások iskolából hazajövet. A levéltári anyagban láttam, hogy Géza bácsi tudott néhány ilyen esetről, s az érintetteket figyelmeztette. Néhány házasság később létre is jött ezekből a romantikus vonzódásokból.
A fiúktól való elzárás odáig ment, hogy a testvérek se beszélhettek máskor, csak havonta egyszer. A nevelő átkísérte a fiúkat, s a teniszpálya körül sétálva beszélgethettünk fél óráig. Az udvaron ilyenkor csak a testvérek voltak. Néha ez a találkozó elmaradt, mert a büntetés egy módja volt az eltiltása, például ha levelet fogtak el.
A nagy szigort a fiúk egyszer (már a háború után) nagyon megtorolták. Egy éjszaka átjöttek a lányoldalra, valószínűleg a pincén keresztül. Az egyik tanulótermet nagyon felforgatták. Kiöntözték a fiókok tartalmát a terem közepére, rádobálták a szekrényből a ruhákat is. Majd felmentek az emeletre, és az egyik hálóterem első ágyára letettek egy cédulát: „itt jártak a fiúk” szöveggel. A büntetésük alapos berácsozás lett. Ekkor kaptak rácsot az udvar felőli folyosóablakokra, a folyosó kanyarjába és a két lépcsőházba. Az eset után valamelyik huncutabb leány elkezdte énekelni:
„Ott túl a rácson egy más világ van,
amelynek érzem bűvös illatát.
Ott túl a rácson virulnak a rózsák,
melyeknek kelyhe édes mézet ád.
Ott túl a rácson van a mennyország,
minőt nem látott senki még soha!
Ott túl a rácson tündérek élnek,
Oda kívánok menni én, oda!”
(Gül Baba operett)
Ezután ez a dal többször elhangzott, melyet cinkos mosolyú összekacsintások kísértek.
A neveléshez tartozott még a zenei és énekkultusz megteremtése. A fiúk énekkarának Lengyel László volt a karnagya. Emlékezetes (kb. 1942) Nemcsik Pali gyönyörű, csengő szoprán szólója. A fúvószenekarukat pedig városi zenetanár képezte. Leányok, fiúk járhattak magán zenetanulásra (zongora, hegedű), de ennek költségeit az anyának kellett fizetnie. Több zongora, harmónium, és az óvónőképző beindulása után az azonnal megvásárolt két hegedű biztosította a gyakorlást.
A leány énekkar is nagyon jól működött. Kiváló karnagyunk, Nemesszegy Lajos (volt Kodály-tanítvány) igen igényes munkát végzett. Elsősorban Kodály- és Bartók-műveket, valamint híres kánonokat tanított be, de preklasszikus műveket is. A háború után orosz népdalokból is egy csokrot. Néhány a művek közül: Pünkösdölő, Villő, Gergely-járás, Fölszállott a páva, Väinämöinen, Esti dal, Szegény legény vagyok én, Angyalok és pásztorok, Bolyongás. Többször szerepeltünk városi ünnepségeken, versenyeken is. Igen emlékezetes a Kodály Zoltán 65. születésnapján rendezett hangverseny a színházban, a zeneszerző jelenlétében. Az ő vezényletével csendült fel az összes énekkar ajkáról a Forr a világ bús tengere a hangverseny végén.
A fiúk nevelésében szerepet játszott az 1793. Faragó Béla cserkészcsapat. Tagjai kirándulásokon, táborozásokon vettek részt. 1939-ben Sajólénártfalván, a visszatért Felvidéken, Géza bácsi szülőhelyén vertek tábort. (Géza bácsi édesapja ott volt református kántortanító.) Vezetőjük Draskóczy Gábor nevelő volt. A róluk készült fénykép tanúsítja, hogy felszereltségük hiánytalan volt. Érdekes, hogy bármit vezettek be, a teljességre törekedtek.
Egy-egy mozifilm megtekintésére az engedélyt mindig Géza bácsitól kellett kérni. Ő ezt elég liberálisan kezelte, valószínűleg az életre nevelés céljából. Így láthattam a negyvenes évek elejének Tolnay-, Szeleczky-, Bulla-, Jávor-, Szilasy-, de még Karády híressé vált filmjeit is. Színházba a legtöbbször ingyen mentünk. Akkor ugyanis az emberek nemigen jártak szórakozni a háború miatt. Az előadást meg kellett tartani, s hogy a színészek ne üres nézőtérnek játsszanak, jött telefonon 30-40 jegy felajánlása. A fizetség a taps volt, Géza bácsi erre való buzdításával indultunk el. Az így látott darabok közül nekem a legemlékezetesebb a Mária főhadnagy.
1947 őszén néptánctanítókat hívtak Budapestről. Sokat szereplő tánccsoport alakult. Tagjai közül később balett-táncos is lett a pesti Operaházban. A táncosoknak gyönyörű ruhákat varrtak a varrodában Lilyke néni irányításával. Fellépések előtt mosták, az ingvállakat ropogósra keményítették, vasalták. A fiú táncosok a kónyi verbunkkal első helyezést értek el a békéscsabai néptáncversenyen. A kicsik a libás játékkal bűvölték el a közönséget. Műsorukkal az akkor bevezetett falujárásokon is részt vettek. Géza bácsi negyven körülire tette (az énekkarit is beleszámolva) a másfél évi fellépések számát. Bátran elmondhatom, hogy az árvaház gazdagította Kecskemét kulturális életét.
Az ünnepeket mindig méltóképpen ünnepeltük meg. Az első a mindenszenteki temetőlátogatás volt. Az intézet mögötti katolikus temetőben volt egy több sírnyi, kovácsoltvas kerítéssel (a kétszárnyú kapuján F B betűkkel) körülvett, mindig gondozott rész, a főhelyen Faragó Béla sírjával. Nyugodtak itt elhunyt nevelők, növendékek, alkalmazottak. Egyszerre vonultunk ki, leányok, fiúk egy-egy szál virággal. A lányénekkar hagyományosan minden évben ugyanazt a gyászéneket énekelte. Az árvaházi gazdag kottaanyag sorsáról senki nem tudott felvilágosítást adni. Három nagy fővárosi zenei könyvtárban is kerestem az énekünk kottáját, úgy tűnt, sikertelenül. Majd két év után váratlan telefonüzenet érkezett. Bemehetek a kottáért. A nagyon lelkiismeretes könyvtáros, Gyimes Ferenc szüntelen kutatása sikerre vezetett. Hosszú, szorgalmas munkája iránti tiszteletből mellékelem eredeti kézírásával ennek a szép éneknek a kottáját.
A fiúkar pedig szintén évenként a Lengyel László által megzenésített Eötvös József Végrendelet című versével emlékezett:
Ha majdan átfutottam
Göröngyös útamat,
S hová fáradtan érek,
A sír nyugalmat ad:
Márvány-szobor helyébe,
Ha fennmarad nevem,
Eszméim győzedelme
Legyen emkékjelem.
S ha majd kijőtök néha,
S megálltok síromon
Zengjétek el a legszebb
Dalt néma hantomon.
Magyar dalt, lelkesítőt,
Melynél a szív dobog,
Tán halva is megértem,
S keblem hevülni fog.
És sírjatok egy könnyet
Barátotok felett:
Dalt érdemelt, mert költő,
Könnyet,
mert szeretett.
A tenor szólam kottáját emlékezetből írták le, mely ugyanitt látható.
Dr. Szabó Andor (volt növendék) véleménye: „Faragó Béla személyes hitvallásaként tartotta számon ezt a verset. Közvetve tehát: Eötvös tanítványának vallotta magát.” Talán Eötvös Józsefnek a szenvedőkkel együttérző, emberbaráti magatartása, kötelességvállaló hazaszeretete hatott rá.
Mindig volt hallgatóságunk a városi temetőlátogatók köréből. Ilyenkor mindenki gondolt a saját halottjára is. Sorban körberaktuk a virággal Béla bácsi sírja szélét, és csendben távoztunk. Akkoriban minden évben írtunk fogalmazást az iskolában „Halottak napja” címmel. Ez a temetői élmény és hangulat nagyban hozzásegített a téma kifejtéséhez.
Ezt a sírkertet azóta bezárták, Faragó Bélát áthelyezték az újabb köztemetőbe. A bezárásnak az lett az eredménye, hogy a növényzet rendkívül elvadult. Az ott maradt árvaházi sírokat körülvevő kerítés még megvan. Bokrok, fák még nem nőtték be, mint más részeket, de már a kerítést ostromolják. A sírok viszont sajnálatosan alig látszanak a gaztól. Ezt mutatja a következő kép.
A következő ünnep a Mikulás-est volt. A tanulóban bekötöttük a lámpabúrákat fehér pettyes piros kendővel. Igen hangulatos volt a fény. Mindig jött a Mikulás a három krampuszával. Sok dalt tudtunk róla, ezek éneklésével vártuk az ebédlőben. A Mikulás mindenkit név szerint szólított ki, s nagy könyvéből felolvasott neki néhány szót. Ha jó volt, a krampuszok megsimogatták és dicséretet kapott, ha nem, a láncaikat csörgették. Természetesen édességet is kaptunk.
Karácsonyra haza lehetett utazni. Ezt nem mindenki tehette meg a család szegénysége miatt, mint például a teljesen árvák (nekik volt kinevezett gyámjuk a rokonság köréből), vagy akik sokan voltak testvérek. (Abban az időben sok volt a nagycsaládos tanító.) Én is ott töltöttem az ünnepet a testvéreimmel együtt. Körülbelül harmincan szoktunk maradni. Levelet kellett írnunk a Jézuskának. Abban három ajándékot nevezhettünk meg, amelyet szerettünk volna. Én először Henryk Sienkiewicz Quo vadis című regényét, másodszor emlékkönyvet (Lilyke néni szép soraival), a következő évben töltőtollat, majd utoljára levélpapírt kaptam. (Ez volt gyermek- és ifjúkorom utolsó ajándéka. Olyan esztendők következtek, amikor nemhogy ajándék, karácsonyfa, de élelmünk, tüzelőnk se igen volt.)
Készültünk is az ünnepre nagyon. A játékteremben különvonulva a nagyobbak (én is) szaloncukorpapírt nyírtak, a konyhában készített cukrot csomagolták (háborús évek), kötözték. A fa díszítésében is részt vehettünk páran. Szép volt az ünnepély, melyen az aznap este szolgálatot teljesítő alkalmazottak is részt vettek. Énekeltünk, pásztorjátékot játszottunk, Géza bácsi kiosztotta az ajándékokat. Ilyenkor együtt lehettünk a fiúkkal, így testvéreinkkel is. A hagyományos vacsora mákos guba volt. Ezután a karácsonyfa leszedéséig mindennap vacsora előtt két órát tölthettünk el együtt a karácsonyfánál. Talán 1942-ben volt, hogy négy karácsonyfa állt az ebédlőben. Erdélyből – úgy emlékszem, Gyergyóból küldték.
Február 25-én tartottuk a következő ünnepélyt, amikor Géza napján az igazgatónkat köszöntöttük. Énekkarunk a „Serkenj fel, kegyes nép” énekkel kívánt minden jót. A magyar népdalok között is vannak ilyen alkalomra szép dalok, nem kellene – ma elterjedt szokás szerint – angolt énekelni. Géza bácsi mondott beszédet. Ekkor és az év végi beszédekor úgy el tudott érzékenyülni, hogy bepárásodtak a szemei.
Farsangi jelmezbálunk is volt. Sokáig készülődtünk rá. Gyártottuk a jelmezeket, amelyhez mindent megkaptunk, csak ki kellett találni. Néhány nagyon jól sikerült jelmezre még most is emlékszem. Többen jeleneteket adtak elő. Fényképészt is hívtak, aki mindenkit megörökített. A díszteremben, később – a központi fűtés hiányában – az ebédlőben vonultunk fel a jelmezekben, majd szólt a zene a gramofonból, s táncoltunk. Málnaszörpöt, uzsonnát kaptunk. Egyik évben sokat könyörögtek Géza bácsinak a nagylányok, hadd jöhessenek át fiúk, de nem engedett.
A húsvét megünneplése is előkészülettel történt. A konyhások megfestették a tojásokat szép pirosra, a házilányok pedig – szintén elzárkózva – savazásos módszerrel szépen „kihímezték”. Húsvét reggel az ebédlőben minden csésze előtt ott volt a szép hímes tojás. Ekkor mind együtt voltunk, a rövidebb szünetre senki sem mehetett haza.
Karácsonykor, Géza napján és húsvétkor az egész nevelői kar bevonult az igazgatói lakásba kellemes ünnepet kívánni. Minden csoportból egy-egy lány és fiú is hivatalos volt. Ez jó alkalom volt a társas érintkezés elsajátítására.
Április 23-án, Béla napján kis csoport, tanulótermenként 2-2 növendék ment ki a temetőbe a kegyelet virágait elhelyezni.
Május elseje előtti este, besötétedéskor odavonultunk az igazgatói lakás ablaka alá. Lilyke néninek adtunk szerenádot. Az ismert májusi dalok csendültek fel. Sokan tudtak „tercelni”, így nagyon szépnek hallottuk. Géza bácsi kedvenc dalát, a „Zúg az erdő, zúg a nádas”-t is elénekeltük.
Év végén záróünnepély volt. Alkalomhoz illő versek, egy-egy végzős leány és fiú beszéde. A lány énekkar egy kánont énekelt. Úgy emlékszem, Mozart-dallam volt. A szövege:
Oh felvirradt a szép óra.
Könyvek, irkák nyugovóra.
Ihaja haj, elmúlt a baj,
Ihaja haj elmúlt a baj, elmúlt a baj.
Immár a szép szünet öröme vár.
Kiáltsuk éljen a gyönyörű nyár.
A nyár, a nyár, az iskolai nép mind így kiált.
Úgy pezsg a jó kedv, mint a gyöngy,
a boldog nyárra így köszönt:
vivát, vivát induljunk hát!
Géza bácsi értékelte az évet, majd jutalmakat osztott, és elbúcsúztatta a végzett növendékeket. Ők egy öltözet ünnepi ruhát, cipőt kaptak ajándékba.
Minden ünnepély előtt alaposan tisztálkodtunk, fésülködtünk, a kijelölt ünneplőbe öltöztünk. Csak kifogástalan külsővel vonulhattunk fel a díszterembe.
Az ellátásunkról külön kell szólni. Mint már említettem, ruházatot, tanszereket, meleget, élelmet, mindent megkaptunk, amire csak szükségünk lehetett. Az élelmezést széleskörűen megszervezték. A konyhaszemélyzet nemcsak a napi főzést oldotta meg, hanem a „bespájzolást” is. Nyáron és ősszel befőtteket, savanyúságot raktak el, lekvárt főztek. Tarhonyát, lebbencset készítettek. Emlékszem, hogy ezeket a napon szárogatták. Az intézetnek volt egy tanyája is, ahol növénytermesztést (én is voltam ott valamit szedni) és sertéshízlalást végeztek. Télen körülbelül kéthetenként volt disznóvágás, s alkalmanként 2-3 sertést öltek. Ezeket helyben dolgozták fel. Ilyenkor az udvaron állt egy üst, mint lekvárfőzéskor is. Abban főzték a hurkához, préssajthoz valót, abálták a hurkát, sütötték a zsírt. Sokféle formában szerepeltek az étlapon a „disznóságok”. Még az abálét is felhasználták, leves lett belőle, pirított zsemlekockával. Sok húst eltettek a saját hűtőkamrába. Ami itt nem fért el, ládákba csomagolva a városi hűtőházban tárolták. Innen használták fel később, folyamatosan beosztva főzelékekhez, körethez.
Az ételek nagyon ízletesek és változatosak voltak. Több olyan ételt ismertem meg itt, amelyet édesanyám nem főzött. Természetesen ezek között számos alföldi specialitás is volt, mint például a lebbencsleves, köleskása juhpörkölttel, keménytarhonya, avas szalonna, különlegesen érlelt körözött stb. Nem sajnálták a fáradságot a rakott ételek készítésétől sem. Ehettünk rakott káposztát, sőt ugyanilyent kelkáposztából is. Megörvendeztettek bennünket lekvárral rétegezett kifőtt tésztával, amelyet sütőben lepirítottak, és kockákra vágva rakták a tálra. Vasárnap kivételével vacsorára is frissen főtt ételt kaptunk. Ezek egytálételek voltak. A vasárnapi vacsora valamilyen hideg sült volt salátával: babból, céklából, krumpliból. Utána tea, kompót vagy gyümölcs. Vasárnapra finom süteményeket sütöttek. A kedvenc a meggyes és túrós hájas volt, de szívesen fogyasztottuk az édes tepertős tésztából készült lekváros kiflit, valamint a linzert és kakaós szeletet is. Farsang végén sütöttek fánkot. Egy fánkba elrejtettek egy ezüst gyűrűt. Izgalommal lestük, hogy kihez jut. A néphagyomány szerint az megy először férjhez. Húsvétkor szintén helyben készített, finom, szépen díszített torták kerültek az asztalra.
Nem kaptunk tojással főzött krémeket, ételmérgezés soha nem fordult elő. Tejbedarát, tejberizst soha nem kaptunk. Ma gyakran ez az ebéd a napköziben. Nem készítettek kirántott húst sem, mert ehhez nagyon sok zsír kellett volna. A húsokat párolva, sütve, töltve készítették. A hússzaft megdermedve az uzsonnára kapott kenyérre került, ecetes uborkával fogyasztottuk. Csirkét – gondolom – azért nem kaptunk, mert nem lehetett volna igazságosan osztani, hiszen darabolt baromfit akkor még nem árultak.
Hagyományos szokások szerint (ma újra felfedezett módon) főztek: főzelék-, mártás- és tésztanap váltakozott. A hús mindig friss volt, a konyha, a kamrák pedig tiszták. Sokszor gondoltam vissza az iskolai napközis ételt fogyasztva kecskeméti tapasztalataimra, amelyek tanulsága, hogy nagyobb tömegre is lehet ízletesen főzni, természetesen nem több ezres adagot.
Sok nyersanyagot a piacon szereztek be. Többször láttam iskolába menet Géza bácsit a főtéri piacon (volt idő, amikor ott tartották) alkudozni krumplira, káposztára, dinnyére. S a szekér már vitte is a konyhára.
A konyhai dolgozók nagyon sokat dolgoztak, és nagyon fárasztó munkát végeztek. Emelgették a hatalmas fazekakat és lábasokat le a tűzhelyről. Igen nagy merőkanalakat használtak a tálak megtöltéséhez. Akkor még csak tésztanyújtógép és vágógép könnyített rajtuk.
Az étkezések az ebédlőben, az asztalfelelősök által szépen megterített asztaloknál csendben folytak, ahová együtt vonultunk fel nevelővel. Az ebédlőbe belépve egyes sorba szakadoztunk, és menet közben, ha Géza bácsi vagy Lilyke néni a főasztalnál ült, feléjük, ha nem, akkor az ott megálló nevelőnő felé pukedlit csináltunk. Kifelé szintén. (A fiúk meghajtották magukat.) Ezután mindenki az állandóra kijelölt széke mögé állt. Elmondtuk az imát, s csak ezután ülhettünk le. A hétköznapi ebéd természetesen az iskolából hazaérkezéshez igazodott, akkor több csoportban étkeztünk.
Az étkezőasztalok nyolcszemélyesek voltak. Az étellifttel felküldött tálak nyolc adagot tartalmaztak. Ezeken a darabos ételek szépen, könnyen oszthatóan voltak elrendezve. Minden asztalnál volt egy egész évre kijelölt nagylány ételosztó. A kicsiknél kettő. A kimert adagot meg kellett ennünk. Ennivalót az ebédlőből ki nem vihettünk. Moslékba étel nem kerülhetett. Az étkezések után az asztalfelelősök elvitték az edényeket a mosogatóba, majd felsöpörtek az asztal alatt. A mosogatást a személyzet végezte.
Itt állt a hosszú nevelői étkezőasztal is, melynél az igazgató és a felesége, a nevelőnők, a nevelők és felnőtt családtagjaik étkeztek. Nekik a házilányok szolgáltak fel, akik elsajátították a szép, szabályos terítést és a felszolgálás tudományát. Fehér kötényben, fityulában tették a dolgukat. Hetenkénti beosztásban két felszolgáló tevékenykedett. A főzés tanulására beosztott két házilány a számukra előírt és elkészített ételt megkóstoltatta Lilyke nénivel, majd külön asztalnál ülve azt fogyasztották el.
A helyes étkeztetésen kívül a növendékek egészségével is sokat törődtek. A lázas betegek a betegszobába kerültek. Ápolásban és rendszeres orvosi ellátásban részesültek. A betegség rendszerint lázas állapot, köhögés, torokfájás, nátha, fülfájás, egyszer mumpsz volt. Frici bácsinak (az orvos), aki nagyon raccsolt, a következő volt a gyógymódja mindenre: „Egy poháh kesehűvíz, háhom deszeptih, háhom aszpihin, hidegvizes bohogatás.” Meggyógyultunk. A soványak, gyengén fejlettek télen csukamájolajat kaptak. A gyenge tüdejűeket Szentgotthárdra küldték szanatóriumi kezelésre. A szükséges műtéteket elvégeztették. Nekem is kivetették a mandulámat. Fogkezelésekre jártunk a növendékek kezelésére szerződött fogorvoshoz.
Kik teremtették meg s működtették ilyen fokon ezt az intézményt?
Először természetesen az első igazgató: Faragó Béla (1899–1926).
BMÖL Kecskeméti Nagy Képes Naptár 1906. 249. oldal
Részlet az életrajzából:
„(…) 1865. október 28-án született a hajduvármegyei Püspök-Ladányban. Középiskolai tanulmányait és a jogi tanfolyam egy részét Egerben bevégezvén, a jezsuiták rendjébe lépett; majd odahagyván a hajlamaival nem egyező pályát, a budapesti egyetemen befejezte jogi tanulmányait.
Már 12 éves kora óta abból tartotta fenn magát, hogy másokat tanitott s több úri háznál nevelősködött. Mint a budapesti egyetem tanulója is rá volt utalva arra, hogy állást vállaljon s igy jutott a vallás- és közoktatásügyi minisztériumba, ahol a számvevői oklevél megszerzése után számvevőségi tisztté, majd ellenőrré neveztetett ki. Közben a jogi tanfolyamot is elvégezte s polgári iskolai tanitói oklevelet is nyert.”
A Kecskemét c. újságból:
„1899. április 30. „A kecskeméti orsz. tanitói árvaháznak igazgatójává a vallás- és közoktatásügyi miniszter Faragó Béla ottani számellenőrt nevezte ki. E kinevezésnek azért is örvendünk, mert az új igazgatót szoros kötelék fűzi városunkhoz (Szalontay úr és neje) [felesége szülei] (…) Egyébként is rokonszenves, szorgalmas és tehetséges ifjúnak ismerjük (…)”
A pedagógiai elveket, a szokásokat ő teremtette meg, amelyek azután hagyománnyá váltak, s a kor követelményei szerint nyilván alakultak, bővültek. Az ő idejében a növendékeket még a következőkben is foglalkoztatták, melynek céljából asztalosműhelyt létesítettek:
BKMÖL Kecskeméti Nagy Képes Naptár 1906. 248. oldal
„A fiúnövendékek az intézetben oktatást nyernek a faipari és cartonage- munkákban s foglalkoznak még különböző házi és kerti teendőkkel; a leány-árvák agyag- és cartonage-, valamint varrási és háztartási munkákat végeznek. (…) Az előállitott tárgyak a különböző kézimunkákkal együtt évenként bazár útján elárúsittatnak s a befolyt összeg a kilépő növendékek segitésére szolgáló alap gyarapitására fordittatik. Ez (…) már 4000 koronánál nagyobb összegre szaporodott.”
A Kecskemét c. újságból:
„1900. junius 24. „Az Országos Tanitói Árvaházban ma egy hete igen jól sikerült ünnepély volt. A koronázás évfordulóján (…). Az ünnepélyre csak kevesen voltak hivatalosak s azok közül is csak néhányan voltak jelen e valóban igen szép, lélekemelő ünnepélyen. Hely pedig a szép nagy diszteremben lett volna vagy száz személyre. Szükséges lenne, hogy hadd lássa a művelt közönség azt a példás rendet, finom bánásmódot, hazafias szellemet, mely ott uralkodik.”
Munkája eredményeképpen 1924-ben már mint jónevű intézmény ünnepelték a 25 éves évfordulót.
Kecskeméti Lapok c. újság
1926. november 25.
„Faragó Béla meghalt
„Atyánk volt a szó igaz értelmében. Szigorú és igazságos, bölcs és szeretettel teli.” (…) volt növendékei magasztalták a fenti szavakkal (…) Faragó Béla visszavonulva az élet örömeitől, a legszebb hivatásnak lett önszánt rabja s egész életét, nagy tudását, hatalmas munkabirását, kiváló pedagógiai képességét az árvák gondozásának és nevelésének szentelte. Szombaton még Greszler Jenő2 miniszteri tanácsos elnökletével értekezlet volt az árvaházban (…) Faragó Béla még (…) lelkes szeretettel beszélt az intézet fejlesztésére vonatkozó terveiről.
Faragó Béla szombaton éjjel rosszul lett s az orvosok mellhártyagyulladást konstatáltak (…) kedden éjjel 12 órakor bekövetkezett halála.
Tetemeit az árvaház disztermében ravatalozzák fel.”
Kecskeméti Lapok c. újság
„1926. november 26. [Gyászjelentésből] „(…) Hatalmas tudása és akaratereje, bámulatos munkaképessége, töretlen magyar hazafisága közéletünk ama vezérférfiai közé emelték, akiknek városunk fejlődését és haladását köszönheti.”
Halála nagy veszteséget jelentett több területen. Erről tanúskodik a sírkövén olvasható szöveg is:
FARAGÓ BÉLA
A kecskeméti Országos Tanítói Árvaház megszervezője.
Első igazgatója, az árvák szerető atyja.
R.k. egyháztanácsos, a községi iskolaszék elnöke.
Törvényhatósági és közigazgatási tag.
A közügyek fáradhatatlan munkása.
Minden évben a halála évfordulója (november 24.) reggelén azok a katolikus növendékek, akiknek iskolába menet útba esett a Nagytemplom, részt vettek a gyászmisén. Az első padban ott ültek a családtagok, bár ők reformátusok voltak. (Ugyanis vegyes házasságban éltek.)
A folyamatosságot az biztosította, hogy halála után a következő igazgató a veje, Mares Géza (1926–1949. febr.) lett.
Kecskeméti Lapok 1926. dec 4.
„Az új igazgatónak az árvaházat a napokban adja át a kultuszminiszter képviseletében Greszler miniszteri tanácsos.”
A Faragó Béla iránti mély tisztelet és a róla való megemlékezések sora már ekkor megkezdődik.
December 14-én már erről tudósít ugyanez az újság:
„Faragó Béla emlékünnep (…) sorrendje a következő:
Elnöki megnyitó.
Gyászdal. Énekli a leányok énekkara.
Imát mond Fülöp Ilus árvanövendék.
Emlékbeszéd. Tartja Vásárhelyi József árvaatya.
Végrendelet. Szavalja Lakos János árvaházi növendék, egyetemi hallgató.
Hiszekegy. Énekli a fiúk énekkara.”
Kecskeméti Lapok c. újság
1926. december 17. „A Faragó Béla Országos Árvaház emléktáblájának leleplezése az árvaház díszterme falában. Az ünnepségen megjelentek: Geszler Jenő államtitkár, Fáy István főispán, Zimai Károly polgármester.”
Ez a halványszürke márványtábla a későbbi új emeleti díszterembe, majd az ott elkezdett díszítőmunkák során az előcsarnokba került át. Részt vettem az újra leleplezésén. A következő szöveg olvasható rajta:
„A hervadhatatlan érdemekre tekintettel, melyeket FARAGÓ BÉLA – ezen árvaház igazgatója – közel három évtizeden át, az intézet felvirágoztatása körül szerzett. A M. KIR. Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter Úr – a helyi felügyelő-bizottság javaslatára – hozzájárul ahhoz, hogy az intézet ezentúl FARAGÓ BÉLA ORSZÁGOS ÁRVAHÁZ-nak neveztessék.”
90762/1926. V.K.M.”
A miniszteri leirat ezekkel a szavakkal végződik: „és a diszterem falában elhelyeztessék”.
Ezt a táblát az árvaház bezárása után valamikor leszedték. Ma a Szent Imre Katolikus Általános Iskola bejárati lépcsőházában őrzi Faragó Béla emlékét. (Volt lányoldal.)
Néhány cikk még, valamennyi a Kecskeméti Lapok c. újságból a rendkívül lelkesen, nagy cselekvő erővel elkezdett igazgatói munka első éveiből:
1927. június 16.
„A tanitói árvaház üdülőtelepet létesit a Balaton mellett.”3
1927. július 22. 2. oldal
„Az Országos Tanítói Árvaházak Növendékeinek Szövetsége július 8-án Budapesten megalakult s társelnökévé Mares Gézát, a Faragó Béla árvaház igazgatóját választotta meg.”
Ez egy levéltári iratból következtethetően valószínűleg 1947-ben megszűnt. (Abban az időszakban minden egyesületet megszüntettek.)
1928. április 1.
„Klebelsberg Kunó gróf kultuszminiszter (…) meglátogatta a kecskeméti Országos Tanitói Árvaházat, melynek kapujában az épen Kecskeméten tartózkodó Greszler Jenő miniszteri tanácsos, az árvaházak főfelügyelője és Mares Géza árvaházi igazgató fogadták (…) éljenző növendékek sorfala között vonult be (…) az intézet irodájába (…) megtekintette az összes tanuló- és kézimunkatermeket (…) a legteljesebb megelégedésének és elismerésének adott kifejezést (…) a fontos hivatást betöltő intézmény mintaszerű vezetéséért.”
1928. május 15.
„A Faragó Béla Országos Árvaház az évenként szokásos szinielőadásokat az idén is megtartja az árvaház disztermében (…) Hazfias szindarabok, mese- és tündérjátékok, táncok, énekek kerülnek bemutatásra. (…) A jövedelem felerészben az árvaházból kilépő növendékek segélyezésére, felerészben a helybeli gyermek-csecsemővédő akció javára szolgál.”
1929. július 14.
„Ha olyan idegen vetődik Kecskemétre, aki a város nevezetességei iránt érdeklődést mutat, örömmel teli büszkeséggel mutatjuk meg [azokat] (…) egyről sohase feledkezzünk meg; vendégünket mindig kivigyük a villanegyedbe (…) itt van az az intézmény, amelyre joggal büszkék lehetünk. A tanitói árvaházat mindig mutogassuk az idegen előtt. A fák közül elővillanó piros-barna épületét, elkeritett kertjét, modern játszóterét, a termekből kiözönlő zongora-, hegedű-, kürthangokat, a fegyelmezett, örömmel tanuló fiúkat, a csak magyar kézimunkákon dolgozó lányokat feltétlenül csodáltassuk meg.”
Az újságcikkekből kiderül, hogy a minisztériumi és nyugdíjintézeti felügyelőkön kívül helyben egy Faragó Béla Országos Árvaház Felügyelő Bizottság nevet viselő ellenőrző szerv is tevékenykedett. Elnöke Fáy István főispán volt. Évente többször üléseztek az árvaház irodájában. Ezenkívül működött a városban egy Faragó Béla Országos Árvaház Segítő Alap is. Ennek keretében tehetősebb emberek, főleg iparosok és kereskedők küldtek adományokat ajándékozás céljára.
Mares Géza igazgatói kinevezése előtt 1908-tól az intézet nevelője (árvaatya) volt. Pedagógiai és gazdasági vonalon is ő igazgatott. Mindkettőt igen magas színvonalon művelte.
Részlet a BKMÖL-ban őrzött, a felmentése kapcsán 1949. febr. 14-én készült igen hosszú jegyzőkönyvből, melyben a saját munkásságát majd hat oldalon sorolja fel:
„Kecskeméten:
Személyzeti és nevelői lakások építése, gazdasági épületek építése (sertéshizlaló, istálló, virágház) konyha, kamra (hűtőkamra), mosókonyha, betegszobák korszerűsítése, középső épületre emelet húzása, népi díszítő elemekkel kiképzett díszterem építése, központi fűtés, hideg-melegvízszolgáltatás.
Balatonlellén:
Az üdülő megszerzése, megszervezése, ebédlő, betegszoba, folyóvizes mosdó és WC építése.
Parkírozás Kecskeméten és Balatonlellén, a régi bútorokból Kecskeméten és Balatonlellén a növendékek bevonásával (slöjd) magyar stílusú berendezés készítése ebédlőkbe és tanulótermekbe.
Az élelmezés feljavítása céljából (a korán elhalt szülők különféle népbetegségre hajlamos és eredeti testi gyengeséggel küzdők árvái részére) sertéstenyésztés és hizlalás bevezetése, 20 holdas városi bérleten gazdaság beállítása.”
A neveléssel kapcsolatban részletezte mindazt, amelyekről én már az emlékeim alapján beszámoltam.
A kikristályosodott nevelési szabályok adottak voltak, ezeket a nevelőkkel végrehajtatta. Nemegyszer az ebédlőben ő is szólt hozzánk. Ilyenkor főleg az általa észlelt „bűnöket” tette szóvá. Gyakran bejött a tanulókba is. Felállással köszöntöttük. Egy-egy növendékkel elévődött.
Nevelő és növendék egyaránt magán érezhette figyelő szemét. Sőt az alkalmazottak is. Sokszor benézett a konyhába (megkóstolta a készülő ételt), a mosodába, a gazdasági udvarba, és kibiciklizett a tanyára is. Szigorú arcú ember volt. Általában tartottunk tőle. Nem nyolc órát dolgozott. Fáradhatatlan munkájáért körülbelül 1942-ben méltóságos címet kapott a soron kívüli 5. fizetési osztályba lépésével. (Kormányfőtanácsos azonban nem lett.) Ez a cím (többek között) a későbbi sorsára nézve – azt hiszem – nem volt szerencsés.
Igen fontosnak tartotta az intézmény jó hírét a városban. Ezért sokat tett, és a növendékektől is megkívánta, hogy az utcán, az iskolában ne tegyenek olyant, amivel azt ronthatnák. Törekedett arra, hogy a városba látogató híresebb emberek az árvaházat is megnézzék, mintegy pártfogókat gyűjtve, ha esetleg szükség lenne rá. Olyankor így emlegetett bennünket: „a mi fiaink…, a mi lányaink…”. 1948 tavaszán Ortutay Gyulának is bemutatta, aki valamiért a városba jött. Ő igen fenségesen és láthatóan unott arccal nézte végig. A későbbiek mutatták az eredményt. Azt hiszem, nem érezte át, vagy nem értette, hogy mit von maga után sok családban, ha megszüntetik az intézményt, mert akkor ez már félhető volt. Kormánytagként minden végrehajtandó paranccsal azonosulni tudott?
Géza bácsi felesége Faragó Ilona volt, Lilyke néni, Faragó Béla egyetlen gyermeke. Középiskolai (magyar–német) tanári végzettséget szerzett. Beszélt még franciául és angolul. Igen nagy tudással és műveltséggel rendelkezett. Előadói tehetségét a városi rendezvényeken is kamatoztatta.
Néhány idézet a Kecskeméti Lapok c. újságból: (Ibsen-est) „Schöpflin mélyenszántó előadása után Mares Gézáné és Dr. Szabó Ambrus kivételes előadóképességükkel Nóra utolsó jelenetét elevenítették meg a hallgatóság előtt. A bravúrosan megjátszott jelenet forró sikert aratott. (Mécs-est) (…) Maresné Faragó Lily kedves és poétikus üdvözlése után költészetének legszebb gyöngyeivel ajándékozta meg Mécs László lelkes és meghatott közönségét. (Gárdonyi-est) Gárdonyi Gézáról tartott igen hozzáértő, a költő munkásságát mélyen ismerő előadást özv. Faragó Béláné tanárnő. Szemelvényeket adtak elő (…) Mares Gézáné.” Olyan társalgó volt, hogy egész asztaltársaságot el tudott szórakoztatni.
Ő tartotta a házilányoknak a magyar- és németórákat, mint óraadó. Irányította a házi kézimunkázást. A giccset messze elkerülte. Kiválasztotta a mintákat, anyagokat, színeket, meghatározta, hogy milyen darabok készüljenek. Az ügyesebb nagylányokkal a csipkeverést is elsajátíttatta. Az ő tervezése által vált a díszterem, az ebédlők és a házilányterem valóságos népművészeti múzeummá. A varrónőkkel együtt megtervezte a készülő ruhákat. A konyhafőnökkel ő állította össze az étrendet. Ételsoraikat ma sem kellene modernizálni, annyira egészségesek voltak. Összeállította az ünnepélyek műsorát. Mindezt bizonyos mértékig a háttérbe húzódva tette. Figyelme mindenben a legapróbb részletekre is kiterjedt. Azt lehet mondani, hogy az intézet szellemi és művészeti vezetője volt. A leányoldalon levő igazgatói lakásban laktak. Gyermekük nem volt.
A nyári szünetre mindenki hazautazhatott. Én 1941 nyarán, az ott töltött első tanév végén az intézet balatonlellei üdülőjében nyaralhattam négy hetet. A növendéki szájhagyomány ezt az árvák javára történt örökhagyásként tartotta számon. Nem így volt.
A nyaraló története a Kecskeméti Lapok című újságból:
1927. jún. 16. „A tanítói árvaház üdülőtelepet létesít a Balaton mellett. (…) A volt érdemes igazgató, Faragó Béla vetette fel azt a tervet, hogy a gyermekek nyári üdüléséről az árvaháznak intézményesen kell gondoskodni. (…) Mares Géza igazgató dicséretes buzgósággal szorgalmazta a terv (…) megvalósítását. Ez irányú tárgyalásai a legteljesebb megértésre találtak a kultuszminisztériumban annál is inkább, mert az árvaház gazdálkodása mintaszerűen takarékos. (…) az intézet Balatonlellén 1608 négyszögöl területen 460 millióért [valószínűleg korona, mely durván 37000 pengőt tett ki] nyaralót vásárolt. Az üdülőtelep létesítéséért az árvaház igazgatóját őszinte elismerés illeti meg.”
A balatonboglári földhivatal telekkönyve szerint ez a nyaraló sorozatosan a Vaszilevits család birtokában volt. (Báró Vaszilevits Budapest volt alpolgármestere örököseiről van szó.) Utolsó tulajdonosa Vaszilevits Malvin, aki után a bejegyzés így szól: „1927. jún. 26. A Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium engedélye alapján a Nem Állami Tanszemélyzet Nyugdíjintézetének árvaházi alapjára bekebelezve.”
Kecskeméti Lapok:
1929. júl. 14. „(…) Kecskeméttől távol, az édenkerti Balaton partján is hasonló büszkeséggel beszélnek az idegenek előtt a kecskeméti árvaház nyaralójáról. (…) Az élelmezés jobbára Kecskemétről történik, és a lelleiek megirigylik azokat a mázsás, primőröket is tartalmazó csomagokat, amelyek naponta az alföldi városból érkeznek a Balaton partjára.”
1929. júl. 16. „Felemelő ünnepség az árvaház balatonlellei nyaralójában. (…) melyen részt vett fái Fáy István főispán, dr Hetessy Kálmán ref. lelkész, dr Kiss Endre főügyész, dr Müller Frigyes t. orvos, az árvaház orvosa, valamint Greszler Jenő miniszteri tanácsos, árvaházi főfelügyelő vezetésével a kultusz, népjóléti és pénzügyminisztérium mintegy 30 tisztviselője.
A nyaraló kies épülete előtt a pompás parkban először Fáy István a kultuszminiszter nevében üdvözölte Geszler Jenő miniszteri tanácsost és átadta a miniszter leiratát, amelyben a miniszter hozzájárul ahhoz, hogy a nyaraló a »Geszler- üdülőtelep« nevet viselhesse.
Az árvaház főfelügyelője mélyen meghatva mondott köszönetet. (…) Amint mondotta (…) kérte [a minisztert], hogy határozatát változtassa meg. Mivel a miniszter ragaszkodott [elhatározásához] (…) Kérte Mares Géza igazgatót, hogy azt a márványtáblát, melyet a minisztérium tisztviselői már elkészítve magukkal hoztak, (…) legalább életében ne helyezzék el a nyaraló falán.
Délben dr Hetessy Kálmán mondott felköszöntő beszédet Greszler Jenő miniszteri tanácsosra [aki mindent elhárított] (…) [ez a szerénység] legyen ragyogó példa az egyéni érdekek mellőzésével a közügyekért és az igaz eszmékért való szolgálatoknál.”
A villát kiegészítették kiszolgáló épülettel: konyhával, ebédlővel, fürdővel, betegszobával, vécékkel, kertészlakással, csónaktárolóval. A berendezés itt is hasonlított az árvaházéhoz. Az ebédlőben a házilányterem bútoraival egyező, pingált berendezés állt, csak vörös alapszínnel. A villa előtt nagy, gondozott park terült el virágokkal, rózsakapuval, szobrokkal, szökőkúttal, vörös salakos utakkal. Hátul ősfák között mehettünk ki a saját fövenyes partra, a strandunkhoz. Öt csónak ringatózott a vízen. Neveik: Kecskemét, Bugac, Árvácska, Árvalányhaj, Nem, nem, soha!.
Csodálatos nyarakat tölthettünk ott, júliusban 30 lány, augusztusban 30 fiú. Általában 3–4 évenként kerülhetett sor azokra, akik több évig az intézet növendékei voltak. A teljesen árvákra, illetve a legszegényebbekre gyakrabban.
Itt külön ruhakészletet tartottak. Emlékszem többek közt a finom fehér batisztból azsúrral gyönyörűen kikézimunkázott hálóingeinkre. Igen jól mutattunk benne a lesült bőrünkkel, kibontott hajunkkal.
Természetesen itt is napirend szerint éltünk. Jó időben a délelőtt fürdéssel és napozással telt el. A vízben csak nevelői jelenléttel lehettünk. A lubickolás határa a kikötött csónakoknál húzódott. A jól úszókkal a szintén jól úszó nevelő bement a mélyebb vízbe is. Délután először csendes pihenő volt kötelező alvással. Uzsonna után csónakázás vagy séta, kisebb kirándulás következett. Emlékszem a boglári hegy megmászására. Egy kápolna volt ott. Olyan megrendítően szép tájkép tárult elénk, amely örök életre szóló élményt nyújtott. Vacsora után kiültünk a mólóra, és énekeltünk a szép csillagos ég alatt. Ilyenkor a környékbeli nyaralókból is kiszállingóztak a partra, és hallgattak bennünket, hisz nemigen voltak akkor még ott rádiók. Hűvös időben olvastunk, társasjátékoztunk, és természetesen kézimunkáztunk. Egyszer csak 1943-ban pianínó is került az ebédlőbe. Ez is színesítette az életünket.